Mindig is szerettem sétálni. A tömegközlekedést kerülve amit csak lehetett azt gyalog értem el. Amikor gyermekeim születtek jöttem rá hogy ez többet a mindennapokban nem kivitelezhető.
Kisebb korban hordozóval még mondhatni miénk volt a világ, a kirándulás könnyen ment. Csodálatos amikor a gyermeked a saját lábán jár, de valljuk be onnantól kezdve megszűnik az, hogy Te mint szülő bármit is előre tervezz. A túrának, az erdőnek, egy városnézésnek más lesz a hangulata más a dinamikája. A mi gyermekeink 5 és másfél évesek. Energiával teli, akaratos, dackorszakot élünk. És bár a túrát mint hétvégi tevékenység próbáljuk a rutinunk részévé tenni, nem könnyítik meg.
Hogy mégis miért? Sem időben sem távban nem tudsz az elképzeléseid szerint haladni 🙂
Ilyen idős korban szerintem a legideálisabb ha olyan családokkal tervez az ember ilyen programokat akiknek a gyermekük közel azonos korabeli, illetve társaságnak leginkább olyat javasolnék, akit nem zavar a késés.. ne szervezetek aznapra más programot! 🙂
De essen szó a pozitívumokról is, mert abban is bővelkedik egy túrával eltöltött nap. Én személy szerint, azokért a pillanatokért vagyok a leghálásabb amikor a gyermekeimen látom az önfeledt örömöt és hallom a kacajukat, miközben valami számukra új dolgot fedeznek fel. Nem láttam még senki mást így örülni egy esős nap után a pocsolyáknak, ahogyan egy nünüke látványa is képes hosszú percekig lekötni a figyelmüket.
Számukra a világ még felfedezésre váró és kihívásokkal teli játéktár.
A pitypang a föld adta legszebb ajándék, ha kevés van belőle felbecsülhetetlen kincs. A földön heverésző kövek sokaságából csak egyre van szükség a számukra legszebbre, amit hosszas kereséssel, kitartó kutatással magukhoz is vesznek. Mondván ennek otthon a helye!
Visszarepítenek a felhőtlen gyermekkorba, a fókusz rájuk és a természetre hangolódik. A hétköznapi gondok a távolban cikáznak. És lehet, hogy apa és anya nagyon elfárad az út végére, de semmire sem cserélnénk mindezt el!