A dupla hármas. Még nem kiégett, 2 gyermekes édesanya, feleség. Hamarosan újra munkába álló, dolgozó nő. Háztartást a hátán cipelő, gyermek nevelő. Olvasni vágyó, tudásra éhes, önmagát még mindig kereső felnőtt.
Azt hiszem a személyiségem, az énem nagyobbik része már kiforrt, teljes. De még mindig vannak csiszolandó részeim. A kommunikáció még mindig írásban a legjobb, konfrontáció során fókusz vesztett kismadárrá cseperedek. Mintha nem ismerném a saját anyanyelvem. Dolgozom rajta. Már jobban értem magam és a reakcióim, a visszahúzódásom okát és annak a megoldását, az alkalmazást kell még gyakorolni.
Lassan iskolába járó kis felnőttek lesznek a gyermekeim. Ha erre gondolok mindig felötlik bennem, hogy a felesleges, mindennapokban hasznavehetetlen tantárgyak bebiflázása helyett/mellett, miért nem tanítanak önreflexiót? Önmagunk megtalálása, az értékeink, hátrányainak tisztán látása lenne az egyik legfontosabb tudás, amire szükségük van. Ez adna egy olyan önképet és önbizalmat a gyermekeinknek, ami segítene szakmát és munkát választani. Egy boldog életet, ahol a képességeiknek megfelelő körülményeket alakítanak ki.
Nem más véleményére adó, elismerésre vágyó gyermekeknek kéne a világban “létezniük”. A közösség, a közösségi média túl nagy hatalommal bír a magukat még csak éppen kereső gyerekek felett. Meg akarnak felelni egy sokak számára megfelelhetetlen képnek.
Minden gyermek más, minden ember más. Mindenki egyedi a maga módján. Önmagunk és mások elfogadása egy élethosszig tartó folyamat, fejlődés.
Itt vagyok, 33 évesen, remélem még sokat tanítanak önmagamról a gyermekeim és ennél is jobban azt, hogy valamit én is át tudok adni nekik, segítségül a boldog sikeres élethez.